Az emo a hardcore punk zene egyik ága. Az „emo” szócskát a kezdetektől fogva számos különböző jelentéssel alkalmazzák, amelyek között gyakorta csak a közös eredet az összekötő kapocs. A kifejezés használatának jogossága is számos vita tárgya volt már.

Eredeti formájában az „emo” kifejezés a 1980-as évek közepén a washingtoni hardcore punk szcéna hangzásvilágának és az ehhez köthető zenekaroknak a leírására szolgált. A későbbiek folyamán ugyanezt a színtért nevezték „emocore”-nak is, ez utóbbi az „emotional (érzelmes) hardcore” rövidítéseként szolgált. A korszak legfontosabb zenekarai a Rites of Spring, Embrace, One Last Wish, Beefeater, Gray Matter, Fire Party, és valamivel később a Moss Icon. Az emo első hulláma az érintett zenekarok többségének felbomlásával ért véget a korai ’90-es években.

A ’90-es évek közepétől kezdve alkalmazták a szót az emo első hullámában feltűnt Fugazi zenekar nyomdokait követő indie rock zenekarokra is. Együttesek, például a Sunny Day Real Estate vagy a Texas Is the Reason az emo dallamosabb, kevésbé kaotikus oldalát mutatták meg, mint a korábbi generáció. Az ún. „indie-emo” színtér a ’90-es évek végéig működött, amikor is több együttes feloszlott vagy más stílusra váltott.

Ahogy a megmaradt indie emo együtteseket felkapta a mainstream, újabb együttesek egyre populárisabb hangzást teremtettek, amelyre a popkultúra végülis rányomta az „emo” bélyeget. Emellett, ahogy az „emo” szó a múltban is együttesek változatos körét jelölte, a mai emo zenekarok listája még bonyolultabb és összetettebb, ami a kifejezés zenei szakkifejezésként való használatát rendkívül megnehezíti.

(cikk:Wikipédia)

Az utóbbi hetekben egyre többször teszik fel társaságban a következő kérdést: "Gyerekek, mi az az emo?" Helyesen megválaszolni sosem sikerül, hiszen nem is lehet. Mindenkinek az az emo, amit éppen annak tart, persze azért némi határokkal. A magyar médiában az emo eddig csak amolyan látványosságként lett tálalva, de magáról a szubkultúráról és pláne a zenéről már jóval kevesebb szó esik.

Az elmúlt pár hónapban egyre komolyabb jelenséggé vált nálunk is egy olyan stílus, melyről gyakorlatilag lehetetlenség pontosan megmondani, micsoda, azt viszont mégis könnyű megállapítani, ha valaki helytelenül használja. Az "emo" kifejezés ugyanis egyszerre több értelemben is használatos: használják szubkultúrára, öltözködési stílusra, használják zenére, és már a magyar nyelvben is egyre gyakoribb a jelzőként való használata, tehát bármi vagy bárki, aki/ami melankolikus, szomorú, nyomott, az emo, viszont mások szerint meg az az emo, aki túlságosan is érzelgős, szenvelgős, és akkor a szubkultúrával kapcsolatos tévhitekről még nem is beszéltünk.

Mivel az emo már Magyarországon is divatjelenség, egyre több médium foglalkozik vele, ám ezek nagy része kimerül a külsőségek tárgyalásában, tizenéves lányok blogjainak pásztázásában és különféle, az irányzathoz kapcsolódó vélt vagy valós aberrációk feletti hüledezésben. Az azért majdnem mindenkinek világos, hogy múló divatról van szó, és bizonyos szempontból nálunk eddig jobban is lett kezelve, mint mondjuk Angliában, ahol a Daily Mail tavaly drámai hangvételű cikkben hívta fel a szülők figyelmét a tizenévesekből szuicid futóbolondokat faragó emo veszélyeire.

Egy viszont mindenhol közös: az emót senki sem tudja definiálni rendesen, legyen szó akár a zenéről, akár a stílusról, ellenben konkrét együttesről vagy emberről már annál többen el tudják dönteni, hogy emo-e, vagy sem, igaz, megindokolni ezt már sokkal nehezebb. Itt van nekünk tehát ez a káosz, amiben aki akar, egy idő után el tud igazodni, azzal viszont kevesen foglalkoznak, hogyan is lett az emo elszigetelt, független zenei rétegstílusból milliókat érintő tömegjelenség.

(cikk:origo)